The Ruins Of My Life

“Utolsó soraim ezek,
Leéltem mind a kilenc életem,
Éjszakáimnak vége, nem érezhetem többé szívedet”

Csak rajtad keresztül éltem,
Sebem, igazságom, szívem,
Nem akarok meghalni,
De többé nem tudlak szeretni!

Milyen nehéz megérteni
Hogy kéz a kézben akarok meghalni?
Ez az éj olyan, mint egy álom
Te leszel az utolsó dolog, mit látok

Fogom a kezed, becsukom szemeimet, végül minden szerelmem meghal
Megiszom a mérget minden mocskoddal…
De miért mosolyogsz?

…Ne mosolyogj
Ne mosolyogj
El fogsz hervadni mellettem, Júlia
Kérlek ne mosolyogj
Lebénultam, s te még életben vagy.

Az élet egy hosszú, szomorú játék
Élettelen lelkeké, a szégyent kerülvén
Két holt hattyú csak, mi nekünk kell
A kanyargós emlékút kikövezéséhez

Se sziák, se rossz viszlátok
Panaszos, távoli, csendes sírások
Élhetsz a fájdalmammal,
A tiéd, nem kell neked?

Játszottál, és vesztettél,
Csodálom, hogyan tudod
A kártyákat rendezni egy holtért

Fény és tisztaság
Isten hozta a változást a sötét életbe,
Józanságom tengerébe…

Hiába elveszve…
Csak ezt akartam mindig; elveszni benned,
Terhem, a gyűlölet…

Saját valóságom…
Tükrök és füst
A végső igazság feltárul

… A te valóságod…
Tükrözi reményeimet,
Melyekben hiányolsz…

Soha nem találnak meg minket újra, kihűlt már a nyom
Nyugtalan lélek vagyok, szellemnek a legjobb
Minden jó csendben végződik…

Egy perc csend!
- Míg felkészülök
Egy perc csend
- Szembenézni halálommal
Egy perc csend
- Nem ezért írtam…
Egy perc csend
- Te kétszínű, mocskos szajha…

A sötétben ülök valakivel
Félek újra látni, hogy én vagyok ez…
Megváltozott szíved,
Most mindünket megsebez…

Hölgyeim és uraim,
Üdv az életemben megint
Sétáljunk itt, minden görbe, minden íves
A séta közelít a végéhez

Tudod, mit jelentettél nekem,
Kiürítve a szoba az életedben, amit béreltem
Mikor elvesztettem józanságom
Bemocskolódtam, most megtisztulok

Túl késő megbánni ma éjjel bármit
Azután, mire fény derült
…Bolondját járattad velem, egész végig?
A történet újraírhatja magát, miután elvesztem
Még egy lehelet, s a hajnal itt lesz

Milyen nehéz megérteni
Hogy kéz a kézben akarok meghalni?
E sebek nyíltak maradnak egész éjjel
Te vagy az utolsó dolog, mit látok

Csak érted éltem,
Sebem, igazságom, szívem,
Egyetlen esélyem meghalni… mert
Nélküled nincs élet

Utolsó soraim ezek, leéltem mind a kilenc életem,
Életemnek vége, nem érezhetem többé szívedet

Csak érted éltem,
Sebem, igazságom, szívem,
Élni nincs értelme,
Nem érzem többé a szerelmet…

Ez… a vége… Miért…?
Becsukod szemeimet…

Ez pedig a dal, Dinc és Fummie átértelmezésében. Jó szórakozást hozzá. :D

A kalózfordítás olvasásának fénypontjai

Dinci meg én (Fummie) egy könyv, az Evernight második részét olvastuk kalózfordításban. Helyenként a fordítás egész vicces, néha ehhez fűztünk megjegyzéseket. Az első sor az eredeti, alatta vannak a megjegyzések tőlünk dőlt betűvel.

A szavak jelentésüktől függően egybe írhatóak: vámpírijesztő.
Ez olyan, mint a madárijesztő?

„…és ezért sürgősen meg kellet, semmisítsem.”
Én is rakok néha oda vesszőt, ahova nem, kell.

„Rájöttem, hogy egy lány áll a folyosó végén, és engem néz. Mozdulatlanul ált az egyetlen ablak alatt.”
Ha először jól írja az igét, akkor másodszorra miért nem megy neki? Vagy jelen időben még megy, de múltban már nem?

„- Ha valaha láttad volna a távcsövem nem felejtetted, volna el.
- Nagy?
Hatalmas- mondtam neki –a távcsövem volt egyik legértékesebb tulajdonom. Azt kívánom, bárcsak lehoztam volna ma este.”
Ez így kiragadva nagyon perverz.

„Carlyle professor, öt kijelölte ki segítségnek.”
Én, négy bejelöltem be. XD

Az ilyenek annyira kiábrándítóak tudnak lenni, mikor éppen majdnem dugnak.

Fumi: Jah igen, nem ismerjük egy szó magyar jelentését, inkább magyarosítjuk a szót.

Fumi: Morgott Lucas?
Dinc: Hjah. De annyi minden más is lehetne. Mintha mondjuk a Moro-gót

„Nem mondta előbb ezeket a szavakat, mint hogy egy mosolyt látszatott, leleplezve alatta a magányosság egy pillantását.”

„Amikor kíváncsian benézett az elsősegély-szobában, szemöldököt ráncolt.”

Az első az utolsó

Megjegyzés: Drí nyaral, az Életem romjai következő fejezete félbe van, de amint hazajön, folytatjuk. Ezt most én írtam (Fummie), az éjjeli vihar adott ihletet. Figyelmeztetés: Nagyon beteg egy novella, és csak erős idegzetűeknek ajánlott! Ja és 18 éven felettieknek! Én szóltam...

A narancssárga kaput nézte már hosszú percek óta. Rövid, fekete haját csak az arcába húzott kapucni óvta meg az elázástól. Az utcai lámpa narancssárga fénye kevésnek bizonyult ebben a viharos időben, ha lett volna akárki is az utcán, senki nem látta volna meg, hogy épp mit csinál, de ilyen időben még a szomszéd kutyája is az óljában gubbasztott. Így azt se látta senki, hogy a férfi éppen a zárat törte fel a kapun.

Egy cirmos macska rohant be a nyitott kapun egész be a kertben álló kocsi alá, és onnan nézte, ahogy az idegen gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és végigsétált a kikövezett úton. Nem bajlódott azzal, hogy halk legyen, az eső kopogása és a mennydörgés elnyomták a hangot, amit a cipője kopogása okozott. Az ajtó természetesen zárva volt, ez a város nem elég biztonságos ahhoz, hogy egy ajtót is nyitva felejtsenek, de az egyik pinceablak résnyire nyitva volt. Hát persze, nem kell neki nyitott ajtó, vagy betört ablak, neki ez a kis rés is éppen elég. Természetesen felkészült minden lehetőségre, neki ide most be kell jutnia bármi áron. Levette hátáról a táskáját, és előhúzott belőle egy feszítővasat, erre volt most szüksége a bejutáshoz.

Gyorsan körbetekintett még mielőtt letérdelt volna, de a vastag esőfüggöny az ő szemének is áthatolhatatlan volt, így azt sem láthatta, hogy az autó alatt kuporgó macska árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, az ő szemének nem okozott gondot az eső tompító hatása. A résbe illesztette a szerszámot, egy gyors és határozott mozdulat, és az ablak máris tárva-nyitva állt előtte.

Először a táskáját, majd saját magát jutatta be az épületbe. Ahogy bejutott, már nem volt szüksége a kapucnira, egy könnyed mozdulattal lesodorta a helyéről. Halkan lépdelt – hiszen a lakók bent aludtak, egy óvatlan mozdulat, és bármikor felébredhetnek – a két autó között az elemlámpájával világítva. Nem volt nehéz megtalálnia a felvezető lépcsőt. Minden egyes lépéssel újabb bizonyítékot hagyott maga mögött vízcseppek nyomában, de ezek a nyomok reggelre úgyis felszáradnak. A lépcsősor tetején egy ajtóval találta megát szemben. Ahogy kinyitotta megütötte a fülét a tompa horkolás. A lámpáját reflexből kapcsolta le – nem tudta mire számíthat, sosem járt még itt. Megmászta az utolsó pár lépcsőfokot is, de csak az üres előszoba és a végét lezáró bejárati ajtó várt rá.

Tudta hova kell mennie annak ellenére, hogy még sosem járt a házban, a lány rengeteget mesélt neki mindenféléről, és ebbe beletartozott a ház is, ahol élt. Egy fél fordulattal később újabb lépcsősorral találta magát szemben. Vakon botorkált fel az emeletre, nem mert kockáztatni. Ahogy felért érezte azt a pár fokos hőmérsékletkülönbséget, itt érezhetően melegebb volt.

Balra a második ajtó, mondta magában, ha ezt nem tudta volna, akkor is megismerte volna a szobáját az ajtóra ragasztott képek – meg persze az idézet – alapján. „Lasciate ogni speranza voi che entrare.” – szólt az idézet. Hát igen, ő most minden reménnyel felhagy. Mielőtt benyitott volna elővett egy másik tárgyat, ami nemsokára kell neki. Táskáját az ajtó előtt hagyta, ehhez most nem kell más. A lehető leghalkabban nyitott be a szobába. A sápadt utcai fényben először a szobában nézett körbe.

A halvány árnyékokat a lány elbeszélése és a fantáziája alapján festette színesre a képzelete. Gyönyörűnek találta, pont olyannak, amilyen a lány, más szobában nem is tudta volna elképzelni őt, aki most ott pihegett halkan az ágyon igazak álmát aludva. Ahogy végignézett hosszú, barna haján, ami szétterülve a párnán körbefogta gyönyörű arcát, és ahogy mellkasa lassan fel-le mozogott, ahogy a levegő járta benne egyenletes táncát, úgy érezte, hogy soha nem látott még ennél szebbet. A felhők egy pillanatra átengedték a holdfényt, és az egyenesen a lány arcára vetődött. A férfi megijedt, hogy esetleg majd ettől felébred, de csak az oldalára fordult, és folytatta álmát. Feje lecsúszott a kisebbik párnáról, és szorosabban fogta magához a fekete plüssbárányt. A férfi nem láthatta mit fog magával a lány, de pontosan tudta mi az, mindenhova cipelte magával.

A lány kész műgyűjtő volt fekete bárányok tekintetében, de ez a plüss volt a kedvence. Névnapjára kapta a férfitől, és mennyire örült, mikor megkapta. A szemei csillogtak, és a lány a legjobb barátja nyakába vetette magát. Újra és újra megköszönte, és folyton hangoztatta, hogy mennyire örül neki, meg mennyire aranyosnak találja az állatkát. A férfi pedig nem tudott betelni a lány látványával, annyira gyönyörű volt. Legjobb barátok voltak, mindent megosztottak egymással, de a férfi ennél többet érzett. Ő nem csak megölelni akarta őt, ő csókolni és szeretni akarta. Annyi, de annyi ideje gyötrődött már ezen, hogy az az egyszerű, de mégis gyönyörű szó csak úgy kicsúszott a száján. A lány természetesen nem úgy értette, azt hitte, az érzési ugyan olyanok, mint neki. Hát persze, milyen naiv volt, sose látta meg a jeleket. A férfi szemmel láthatóan teljesen zavarban volt, mikor el kellett magyarázni, hogy ő hogy érette. A lány meg csak bámulta őt kikerekedett kék szemekkel, aztán elmagyarázta, hogy neki most egyáltalán nem áll szándékában bárkivel is barátságnál szorosabb kapcsolatot kialakítani, hogy neki nagyon fontos a férfi, de csak mint barát, és ő nem tudja viszonozni az érzéseit, hogy nem akarja elveszíteni a barátságát, de az érzési nála nem találnak viszonzásra. Továbbá kérte, pár napig ne találkozzanak, hogy mindketten át tudják gondolni ezt, utána pedig higgadtan megbeszélhetik.

Persze a férfi már tudta mi lesz ennek az egésznek a vége, mindent vagy semmit. Jól ismerte a lányt, tudta, hogy csak feszélyezve érezné magát, ha továbbra is ilyen belsőséges marad a kapcsolatuk. A férfi nem akart csak a barátja maradni, eltávolodni tőle, ezt ő nem bírta volna, ezért volt most itt. Tudta, hogy ha az övé nem lesz, akkor valaki más fogja elrabolni a szívét. Nem most, de nemsokára. Hogyan is maradhatna egyedül, mikor nem csak ilyen szemkápráztatóan gyönyörű, de még a lelke is csodálatos? Ezt a gondolatot képtelen volt elviselni.

A legkevesebb hangot kiadva sétált a lány fejéhez. Egy apró csókot nyomott a halántékára. Éppen kedvező szögben feküdt, nagyon mélyen alhatott, nem ébredt fel. A férfi a homlokánál fogva hátrafeszítette a lány fejét. A kést, amit eddig a kezében szorongatott egy gyors és határozott, bár gyengéd mozdulattal húzta végig a lány torkán, mintha csak simogatná, de éppen eléggé mélyen, hogy a nyaki ütőereket átvágja. Az áldozat szemei hirtelen pattantak ki, és találkoztak gyilkosa pillantásával. Azzal a szeretetteljes pillantással, ahogy most is nézett. Sikoltani akart, segítséget kérni, vagy egyszerűen csak könyörögni, de hiába nyitotta ki a száját, azon egy árva hang se jött ki. A férfi ekkor tapasztotta be egyetlen segélykérési lehetőségét hatalmas tenyerével. A lány feladta a küzdelmet, ahogy érezte, hogy a meleg vér hogy folyik le a nyakán pirosra színezve a hófehér lepedőt. A szobát betöltötte a vér jellegzetes sós-fémes szaga. A férfi elengedte a lány száját, amint érezte, hogy teste elernyed. A lány nyaka még a piros folyadékban úszva is olyan csábító volt, hogy a férfi nem tudott ellenállni a kísértésnek. Először csak leheletfinoman érintette meg ajkával, majd nyelvét kinyújtva végigszántott a megsebzett területen. Úgy érezte a sós-fémes ízt, mintha a legédesebb gyümölcs lenne. A lány rémült-csalódott szemei fényüket vesztve csukódtak le, a szíve csendesen megállt, nem vert többet, az ereiben megállt a keringés, a mellkasa már nem járt fel-le, tüdeje még kiengedte utolsó sóhaját, de nem telt meg újra éltető oxigénnel.

A férfi véres ajkaival csókot nyomott a lány szájára, akinek arca olyan nyugodt volt, olyan békés, mintha csak álmodna. Ha akart volna se tudott volna ellenállni neki, de nem akart. Itt feküdt élete szerelme, és nem tiltakozott, nem fogja megállítani senki, most bármit csinálhat vele. Tudta, hogy még nem tette meg, várt az igazira, arra, akinek érdemes lenne odaadni legbecsesebb ajándékát. Ő megérdemli, ő szereti, neki más nem kell. Ajkai lejjebb vándoroltak, ahogy ez a gondolat megfogalmazódott benne. A takarót egy könnyed mozdulattal lelökte az ágyról, és kezei olyan helyre kalandoztak el, ahol eddig még csak szeme és képzelete járhatott. A csurom véres pólót nem volt nehéz lehúznia a könnyű, élettelen testről. A földre dobta a takaró mellé, és nem is fordított rá több figyelmet. Lentebb több szerencsével járt, csak egy fehérnemű volt rajta, könnyűszerrel megszabadította őt ettől a vékony anyagdarabtól. A férfi véres ajkai mindenhova eljutottak vörös nyomokat hagyva az ártatlan testen. Annyira gyönyörű volt a test így, ahogy még sose látta, fedetlenül kitárulkozva a maga meztelen valójában.

Ő maga nem bajlódott annyit a vetkőzéssel, lassan pirkadt, a hajnal első jelei már megjelentek a horizonton halvány fénnyel vonva be az ég alját, sietnie kellett. Bár a lány nem tiltakozott – nem tudott tiltakozni –, mégis nem várt ellenállásba ütközött, de egy erős lökéssel gyorsan legyőzte, így már nem volt, ami útjába állhatott volna. Ajakai a lány mozdulatlan száján mozogtak, és bár ő nem csókolt vissza, nem sóhajtozta élvezettel a nevét, nem sikoltott fel, amikor megérezte az oly’ fájdalmas gyönyört, de nem is tiltakozott, és a férfinek ez éppen elég volt, több volt, mint amit valaha is kívánhatott volna. Ő volt az első és egyetlen férfi az életében, és neki ez teljesen megfelelt. A nevét sóhajtotta, az ajkait ízlelte, mikor a gyönyör elérte minden porcikáját. Pár pillanatig hagyta, hogy feleméssze a tűz, majd egy utolsó csókot nyomva a lány szájára hagyta ott az élettelen testet.

A véres kést a táskájába rejtette, és nem figyelve arra, mekkora zajt csap kisietett a házból. A teraszajtót célozta meg, abban benne volt a kulcs. Az ébresztőóra akkor szólalt meg, mikor kilépett az ajtón, és ő minden gondolkodás nélkül egyszerűen csak arcába húzta a kapucniját, és elfutott. Nem foglalkozott vele, mit fog gondolni később, nem törődött a jövővel, egyszerűen csak úszott a keserédes boldogságban.

Árulás - második rész

Mikor felébredt, eltartott pár pillanatig, míg fel tudta idézni a tegnap estét. Felkelt, és kisétálva az ajtóhoz, látta, hogy kapott egy levelet. Ugyan név nem volt rajta, rögtön felismerte a jellegzetes kézírást. Sejtette, mit írhatott neki a lány. Azon gondolkozott, felbontsa-e. Nem akarta kibontani, bár kíváncsi volt, de végül csak letette a kandallópárkányra, és otthagyta.
Másnaposan és sajgó fejjel támolygott ki a konyháig, hogy főzzön magának egy kávét, és kerítsen némi gyógyszert. Egész nap csak lézengett a házban egyre többször rápillantva arra a bizonyos levélre, és mintha az idő elteltével a boríték is egyre nőtt volna. Nem volt kíváncsi a nő magyarázatára, a szánalmas próbálkozásaira, egyszerűen csak felejteni szeretett volna. Elfelejteni az egészet, kitörölni őt a szívéből, az emlékeiből. Megunva a boríték bámulását, kiment a házból a hideg éjszakába, hátha a friss levegő majd segít neki. Ám hiába minden próbálkozás a gyötrődés csak egyre rosszabb és rosszabb lett.
Ugyan úgy, ahogy az előző éjszaka, most is egy üveg vodkával tántorgott az utcán cél nélkül. Megállt egy furcsán ismerős ajtó előtt, és kiitta az utolsó cseppeket is az üvegből. Félrebillent fejjel nézte az ajtót, míg végre pár perc megerőltetett gondolkodás után sikerült rájönnie, hogy kinek is az ajtaja előtt állt. Ott állt és bámulta az ajtót azon mélázva, hogy kopogjon-e, avagy sem. A percekből órák lettek, de a férfi még mindig nem mozdult egy centit se. Mintha egy szobor állna a hóesésben.
Éjfél tájában az ajtó kinyílt, és csak annyit vett észre, hogy egy szőke hajzuhatag a nyakába borulva sír. Valamit motyogott, ám a jelentését nem bírta megérteni. Nem épp lágynak nevezhető mozdulattal ellökte magától, és arca dühös kifejezést öltött, ám agya még mindig nem fogta fel, hogy mit csinált éppen.
- Hagyj békén! – sziszegte.
- De hisz ki tudja, mióta állsz itt kint. Hideg van, meg fogsz fázni, gyere be – azzal húzni kezdte a férfit, aki maga se tudta, hogy miért, de követte a lányt a házba. Talán a hideg, és a több órás ácsorgás miatt adta meg magát.
Odabent egy újabb üveg vodkát keresett, de egyértelmű volt, hogy a bárszekrény az előző éjszaka óta ki lett ürítve. Így hát leült a kanapéra, minél távolabb a szőke lánytól, de Dana rögtön mellé húzódott. Tonynak nem telt sok időbe megállapítania, hová tűnt a bárszekrény tartalma tegnap óta. A lány szemei is arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt, de annál többet sírt. Ahogy a férfi belenézett a fényes kék szemekbe, megsajnálta Danát. Szereti, és nem tud rá haragudni, hiába akar. De… megbocsátani se könnyű.
Merengéséből felocsúdva azon kapta magát, hogy átöleli a lányt, aki elaludt a karjaiban, a kanapén ülve, ruhástul, ahogy volt. Megsimította a lány arcát. Újra végigpörgette az elmúlt nap eseményeit. Nem mindenre emlékezett tisztán – mint például hogyan jutott haza tegnap –, de a lényeg újra és újra végigjátszódott az agyában, mint valami ismétlődő rémálom. A szobában körbenézve látta meg az árulkodó bizonyítékot az asztalon. Mintha csak emlékeztetőnek lenne odatéve, hogy az amúgy is felejthetetlen képeket csak még jobban az emlékezetébe vésse. Óvatosan felkelt, hogy a lány még véletlenül se ébredjen fel, és az újsághoz lépett. Lapozgatni kezdte alaposan megnézve minden egyes képet. Mazochistának érezte magát, ahogy a képeket nézve arra gondolt, hogy az egész ország, sőt világ láthatta a szeretett nőt úgy, ahogy eddig csak ő. Ha már nem csak ő láthatja, akkor inkább ne lássa senki. Most már úgyis mindegy, nem? Akkor legyen vége. Ott állt a kanapé előtt az édesen alvó lányt nézve, és míg ezek az érzések megfogalmazódtak benne, rájött, hogy itt már csak egy dolgot tehet, más már nem segíthet rajta…
A gondolat egyre határozottabb formát öltött fejében, s egész tudatát elhomályosította lassan. A zsebéből öngyújtót vett elő, s lassú mozdulatokkal meggyújtotta az újság sarkát… Csak nézte, bámulta, ahogy Dana képét lángok ölelik magukhoz, s az a nyomukon hamuvá változik. Majd ledobta az újságot az asztalra, s előkereste a lány egyik díszes tőrét. Visszament hozzá, s utoljára megnézte a gyönyörű arcot, majd egyetlen gyors mozdulattal Dana szívébe szúrta a tőrt. Egy pillanat volt az egész... a szeretett nő szíve körüli vörös folt abbahagyta a növekedést. Miután elhagyta őt az élet, a férfi kihúzta a tőrt a szívéből, nézte a hideg fémről lassan leeső rubintszerű vércseppeket, s abban a pillanatban fájdalom járta át lelkét, olyan, amilyet eddig még sohasem érzett. Szerette a halott lányt, és most úgy érezte, mintha saját lényének egy darabját ölte volna meg.
Hirtelen füstszag csapta meg az orrát. Ekkor tudatosult magában, hogy az égő újságot ledobta az asztalra. Ám mire odakapta a fejét csak egy kupac hamut talált az asztalon. Szerencséjére az asztal üres volt, és a tűz nem volt elég erős, hogy meggyújtsa az asztalt, csak a lakkozás sérült meg. Felsóhajtva fordult ismét Dana felé. Ekkor tudatosult benne, hogy mit tett. Megölte azt az embert, akit igazán szeretett, és aki igazán szerette. Igazán szerette? Akkor miért állt meztelenül az újság címlapján? Köpött egyet a padlóra, egy könnycseppet törölt ki a szeméből, majd felszegett fejjel az ajtóhoz ment. Nem érdekelte, hogy mikor fedezik fel a hullát, hogy az ujjlenyomata ott van a halált okozó fegyveren, nem érdekelte, hogy mi lesz holnap, csak el akart tűnni és felejteni. Az ajtó hangosan csattant az éjszaka csendjében, ahogy a férfi becsukta maga után.

Árulás - első rész

Egy sötét alak lépdelt a kihalt, hó borította utcákon. Csupán az utcai lámpa halvány fénye segített neki a tájékozódásban, na meg a lábnyoma a magas hóban. Legalább azt tudta, hogy merről jött, ha már nem tudta eldönteni, hogy merre tart. Egy üres vodkásüveggel a kezében rótta az utcákat, és várta, hogy valaki segítsen neki. Legalább azt mondja meg, hogy mit csináljon most, merre menjen. Ám erre a kérdésre nem kapott választ tekintve, hogy egy lélek sem volt a környéken.

Így hát nem volt mit tennie, továbbment egyenesen, hátha sikerül találnia egy tájékozódási pontot. Ahogy lassan továbbhaladt a lámpák halvány, narancsszínű fényében, kezdte sejteni, hogy ismerős környéken jár. Végül elhaladt egy kocsma mellett, amit már biztosan felismert. Innen csak pár utcányira lakik a kedvese, Dana. Úgy döntött, meglátogatja őt, s kicsit határozottabban arrafele irányította lépteit, amerre a lány lakott.

Ahogy befordult a következő sarkon a fények eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Talán áramszünet, futott át az agyán. Nem maradt más fényforrás, mint a telihold erősen világító fénye, ám ez a fény mégis mintha kevés lett volna, hogy elérjen a céljához. Hideg volt, de mégsem ezért borzongott meg. A távolban egy farkas hangosan felüvöltött. Egy pillanat alatt átfutottak az agyán azok a nevetséges mesék: vérfarkasok, vámpírok… milyen könnyen befolyásolható az agy néhány filmes trükkel és pár jól megfogalmazott mondattal. Szinte felnevetett erre a képtelen ötletre, ám valahogy a hangulatához nagyon nem illett a nevetés. Inkább folytatta útját szerelméhez, ami igencsak jó teljesítmény volt, ahhoz képest, hogy már egy egész üveg vodka tartalma a szervezetében volt.

Pár perc múlva már ott is állt a kapu előtt, és becsöngetett. Kis idő múlva egy álmos arcú, szőke nő jött ki, aki mikor meglátta a férfit, kedvesen mosolygott rá, és intett, hogy jöjjön be. A távolból még mindig hátborzongató farkasüvöltés hallaszott, de ő már nem fordított rá akkora figyelmet, mint az előbb, mikor kint lépkedett a havas utcán. A nő után sétált, és a konyhaszekrényből önmagát kiszolgálva magához vett egy üveg vodkát, majd azzal együtt leült a kanapéra. Dana leült mellé, majd türelmesen várta, hogy a férfi elmagyarázza neki, mi történt, és hogy került ide.

- Tehát – fogott bele a férfi – ide jöttem – mondta nemes egyszerűséggel, ám ez nem igazán elégítette ki a nő kíváncsiságát. Felvonta az egyik szemöldökét, és tovább várt. A férfi, hogy erőt, bátorságot, na meg időt gyűjtsön, meghúzta az üveget.

- Tudod, én csak… - folyatta a magyarázkodást a nő tengerkék szemébe nézve – nem tudom, hogy mit tegyek.

- Ezért kellett leinnod magad megint? Ezért kell újra az ápolónő szerepet játszanom? Ez nem jó magyarázat.

- Te ezt nem értheted. Nincs célom, nem tudok mihez kezdeni, semmi nem megy…

- Ez nem megoldás. Figyelj, Tony, ezen segíthetünk, ezért nem kell tönkretenned magad.

A Tony nevezetű egyén újabbat kortyolt a vodkából. Szemével felmérte az előtte álló nőt. Csak egy köntös volt rajta, ami össze volt kötve karcsú derekánál. Hosszú, szőke haja ziláltan, kócosan állt. Szemét körbevezette az apró szobán, és ekkor esett pillantása egy olyan dologra, amire nem kellett volna, amit Dana nem akart, hogy lásson, és most mégis látta.

Ez történetesen egy újság volt, aminek mintha Dana lenne a borítóján… De a nő követte a tekintetét, és megpróbálta elterelni Tony figyelmét. Próbálta folytatni az előbbi beszélgetést, de a férfi felkelt, és odasétált az említett újsághoz. Dana utánaszaladt, de nem sikerült odaérnie.

- Megmagyarázni?! – üvöltötte kikelve magából, és az újságot lóbálta – Ezen nincs mit megmagyarázni!

Azzal földhöz vágta a még majdnem teli állapotban lévő üveget a szőnyegnek szentelve a vodka értékes cseppjeit. Pár másodperccel később meg is bánta tettét, ám mégse ez kötötte le annyira a figyelmét. Dana, az ő szerelme ott volt az újság címlapján úgy, ahogy eddig csak ő, Tony láthatta, fedetlen bájakkal. Ezen ugyan semmi megmagyaráznivaló nem volt.

- Figyelj, én nem azért csináltam… csak egyszerűen nem volt pénzem, nem tudtam kifizetni a lakbért, és…

- Nem tudtad kifizetni a lakbért?! – üvöltve szakította félbe a nőt. – Ennél jobb kifogást is találhattál volna. Tudtad, hogy bármi baj van, hozzám bátran fordulhattál volna, bármivel. Szívesen segítettem volna, de te mégis… mégis… inkább ezt választottad. EZT! Hánynom kell tőled, undorító vagy!
- NE! Várj, kérlek, beszéljük meg, nem úgy van, ahogy gondolod – fakad sírva a nő, térdre borult a férfi előtt, és könny csíkozta arccal nézett fel szerelmére.

Majd elindult az ajtó felé, otthagyva a síró Danát. Nem tudott mit tenni, újra kilépett a hideg éjszakába. Egyből meghallotta újra a farkasüvöltést. Elkezdett sietni, már tudta, hol van, ezért elindult hazafelé. A háza messzebb volt innen, de mindenesetre ez tűnt az egyetlen jó ötletnek, hogy most hazamegy. Amíg újra elsétált a lámpák fénye alatt, Dana járt a fejében. Valamivel később már otthon is volt, és ezúttal a saját vodkáját itta. Arra gondolt, bármit megadna azért, hogy csak még egy napig az övé legyen a lány szíve.

A vodka is vészesen gyorsan elfogyott, így Tonynak egy másik alkoholforrás után kellett néznie. Hiszen ő szereti Danát, bármit megtenne érte, a lány mégis átverte, hazudott neki. A kapcsolatuk a bizalomra épült, és ő mégis hazudott. Ennek ellenére még most is szereti, teljes szívéből szereti. Nem akarta, hogy másé legyen a szíve, csak az övé. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal aludt el a kanapén, egy félig üres üveggel a kezében.

Ave

Fejvesztés terhe mellett a kommenteket is szívesen olvassuk. XD Szóval a véleményeteket sem kell magatokba fojtani...

Ja, és az írók:

Dreamer avagy csak Drí, elvetemült SA-rajongó, foglalkozását tekintve gonoc írónéni meg fordítónéni, de ügyesen diáknak álcázza magát, korát tekintve 17 éves öregasszony, szubkultúrát tekintve goth, viselkedését és külsejét tekintve pedig gonosz boszorkány, valamint érdeklődése még a költészetre terjed ki. És a barokk körmondatokra, úgyhogy ha ilyeneket láttok a sztoriban, engem lehet szidni. muhaha.

Fummie avagy csak Fum, elvetemült könyvrajongó, legfőbb életeleme az olvasás és a zene, meg az alvás is. 18 éves, és jelenleg azon izgul, hogy felveszik-e egyetemre. Amikor nem olvas vagy tanul, akkor ír, vagy táncikál az esőben, vagy bámulja az eget... vagy egyéb ilyen idióta dolgot művel. Megszálott macska- és blekbáránymániás. Ő is a goth szubkultúrába sorolja magát. Azt még nem tuja, hogy mi lesz, ha nagy lesz... leginkább felnőtt, amennyiben megéri ezt az életkort. Valamint szeret hosszan beszélni, néha akkor is, ha csak a semmiről van szó, tehát ha unjátok, hogy már három bekezdésen keresztül ugyan arról van szó, akkor neki lehet anyázni. XD

Sonata Arctica - Juliet

A kalózfordítás olvasásának fénypontjai

Az első az utolsó

Árulás - második rész

Árulás - első rész

Ave